Nem, nem kívánom letesztelni az összes részt, még akkor sem, ha ezeknek csak fele jelent meg kedvenc konzolunkon. Igazából meggyőzni sem szeretnék senkit, hogy mit hagy ki ezekkel a játékokkal, aki meg ismeri, azoknak meg teljesen felesleges értékeit ismét felemlegetni. Mégis megérdemli ez a széria, hogy írjunk róla, hogy bemutassuk.
Kicsit talán személyesebb hangvétellel, de elmesélem, közel húsz évvel az első rész megjelenése után, hogyan ismerkedtem meg a játékkal és vittem végig a teljes Sony generáción átívelő történetet. Játékmeneti tetőpontok felidézése, dühítő részleteken való bosszankodás, pontszámok és értékelés nélkül.
Metal Gear. Solid Snake. Big Boss. Shadow Moses. Outher Heaven. FoxDie. CQC. Nevek, helyszínek, kifejezések, melyek rengeteg játékosnak nem csupán kellemes emlékeket ébresztenek, hanem egy teljes asszociációs rendszert képesek beindítani, az ezzel járó érzelmi skála minden csúcspontjával. Egyszerre rémlenek fel pillanatok, mikor dühödten anyáztunk az első Metal Gear elleni harc alatt, vagy mikor könnyeinket nyeltük a 4. rész temetős jelenetén. Mikor suttogva imádkoztunk, hogy ne vegyen minket észre az irányunkba leskelődő őr, vagy mikor meghatódva figyeltük The Boss utolsó képsorait.
A Metal Gear Solid sorozatot sokan tartják a lopakodós játékok alfájának és omegájának. Érdekes módon, ahogy a fenti bekezdésből is látszik, a címet felidézve nem a játékmenet, a csendben leütött katonák vagy az átlopakodott dzsungel jut eszünkbe, hanem a történet annak karaktereivel és csavarjaival. Na jó, talán egy-két főellenség és annak harca még feldereng, de mikor két hónappal ezelőtt leültem azzal a céllal, hogy én most megismerkedem a szériával, nem hittem volna, hogy egy akciójátékban mélyebb és érdekesebb történet lehet, mint egy hatalmas, eposzi RPG-ben. De így van és ez az egyetlen oka, amiért képes voltam a 4. részben eltúlzott mennyiségű átvezetőket is rajongva végignézni és nem érdekelt, hogy fél órája nem volt kezemben a kontroller. De ne szaladjunk ennyire előre.
Ciki-nem ciki, hiába vagyok gamer, hiába kutatom a különleges címeket, az MGS-ek kimaradtak az életemből, holott imádom a műfaját, a számtalanszor (most már tudom, feleslegesen és értelmetlenül) hasonlított Splinter Cell sorozatot is végigjátszottam. Gyerekkori barátom nyüstölte még az első részt PSOne-ján, de akkor még messze nem hatott meg és talán a 3. résznél kezdtem el mégis kacsintgatni Snake-el. Évekkel ezelőtt még el is kezdtem a 4. részt, de az első pálya közepén vissza is adtam, valahogy nem talált meg a ”feeling”. És milyen jó, hogy így történt, mint ha valami felsőbb erő akarta volna, hogy érettebben, (és nem elhanyagolhatóan, több angollal) elölről kezdjek bele a Hideo Kojima világába.
A sorozat előtt természetesen elolvastam az előzmények, a Metal Gear és Metal Gear 2. történetét, mert hiába más a cím és a platform, rendkívül fontos tisztában lenni az ott megismert nevekkel és viszonyokkal a történet szempontjából. Annyit elég tudni, hogy egy Solid Snake nevű katonával kellett behatolnunk egy bázisra, ahol a nagy ellenségünket, Big Bosst kellett végül legyőzni. A folytatás kisebb csiszolásokkal, de nagyjából ezt a vonalat folytatta/ismételte meg. Ám a keleti régión túl nem igazán ismerték eme történetet, így ahelyett, hogy Metal Gear 3-ként jött volna ki az új rész, inkább hozzátoldottak egy Solid-ot és elindítani egy kvázi új szériát, ami az előzmények nélkül is érthető, de az egy-egy múltra utaló megjegyzés többet jelenthet, ha te magad is játszottál az előző részekkel.
Így történt, hogy beszereztem az első részt és nekiültem a Metal Gear Solidnak. A rákészülés és utánajárás végén ugyan tudtam mire számíthatok, készültem a PS1-es grafikára és játékmenetre, de így is sikerült egyszer dühömben eldobnom a kontrollert.
A történet szerint a Solid Snake nevű kommandóssal kell beszivárognunk a Shadow Moses szigetén található támaszpontra, ahol meg kéne tudni mi is folyik, valamint kiszabadítani néhány igen fontos foglyot. Egyszerű felvezetés, melyet már harmadszorra tolnak elénk, már ha játszottunk a két Metal Gear résszel. Később viszont rendesen belekavarnak a dolgokba, megismerkedünk az ellenséges csapattal (róluk később) és azok vezetőjéről, Liquidről aki sok egyéb terve mellett meg akarja kapni a legendás harcos, Big Boss testi maradványait (Ő az, akivel az első két Metal Gear-ben megküzdöttünk). Ahogy haladunk előre a sztoriban és iktatjuk ki a tagokat, kerülünk fogságba, kínoz meg minket egy Ocelot nevű revolverhős és úgy merülünk el egyre jobban ebben az egész világban, kezd el érdekelni egyes szereplők sorsa és válik egy-egy küzdelem személyes bosszúvá. Néhány csavar, néhány apróság, melyről elképzelésünk sincs mennyire lesz fontos a későbbiekben. De a lényeg ennyi, happy end, végül csak legyőzünk mindenkit és elsietünk a naplementébe a jónővel. Aki csak végigrohan, az egy jól összerakott sunnyogáson alapuló akciójátékot kap, de akit tényleg érdekel minden részlet, az új és kedvenc univerzuma kapuján lép majd át.
A lopakodás, mint játékmechanika itt még igen kezdetleges, séta, vagy settenkedés nem is létezik, valamint a fix kameranézet sem könnyíti meg a dolgunkat. Többször azon kaptam magam, hogy a sarokban látható térképet nézve igyekszem előre jutni. Kihívás viszont nem csupán az akkori technikai korlátok miatt létrehozott játékrendszer miatt van, hanem mert a játék semmit nem rág a szádba.
Ha nem tudsz valahol tovább jutni, kapcsold be a Codecet, a rádiódat és kérdezd ki a háttérből támogató emberek tanácsát. Legtöbbször az ő általuk elejtett fél mondatok adhatnak támpontot a továbbjutást illetően. Magamtól az életben nem jöttem volna rá, hogy ki kell robbantani a falat. Sőt, hogy nem csak pixelvadászatot követően találhatjuk meg a gyenge pontot, de ha nekilapulva kopogunk rajta, más hangot ad a robbantani való helyen. A PS1-ről beszélünk, kérem.
Meg sem merem említeni, hogy a Cyborg Ninjá-val való küzdelem során törnek az üvegek és egy-egy pörgő rúgás vagy kardsuhintás képes felverni a papírlapokat az íróasztalról. PS1, igen.
Visszatérve a Codecre. Mint már írtam, ezen keresztül beszélhetünk társainkkal, akik manga stílusban megrajzolva láthatóak, de természetesen a beszélgetések le vannak szinkronizálva. Ezek olyan minőségűek lettek, hogy hiába van szó csupán egy ősi kínai bölcseletről, vagy valaki gyerekkoráról, eszünkbe sem jut átugorni ezeket a beszélgetéseket. Akkora mennyiségű háttértartalom van ezekben a párbeszédekben, hogy elképesztő.
A másik, már-már védjegynek számító szelete a játékoknak, a főellenségek. Mindenképp az egyik legeredetibb bagázst sikerült összeverbuválni az első részre, sokan csak a harmadik rész boss-ait tartják nagyobbra. Mindenkinél egyedi trükkel győzedelmeskedhetünk, valahol a türelmünket teszik próbára, valahol pusztán józan gondolkodásunkat.
Például mesterlövész puskával kéne célozni, de remegő kezünkkel képtelenek vagyunk célon tartani a fegyvert. Ám mint ha lenne nálunk diazepam, mely lelassítja szívverésünket. Harcolhatunk Cyborg Ninjá-val, de ha van nálunk staff gránát, mely lebénítja az elektromos eszközöket, akkor megkönnyíthetjük életünket. Psycho Mantis képes a gondolatunkban olvasni, így előre tudja minden támadásunkat. De ha kicserélnénk a kontroller bemenetét?
Olyan megoldások tömkelege, melyek jócskán megelőzik korukat. Már az első részben látni mennyi ambiciózus ötlet van a fejlesztőkben, mely csak arra vár, hogy technikai korlátok nélkül megvalósíthassák azokat.
Ezeknek a korlátoknak köszönhető az idegtépő részlet, hogy ha nem pixelpontosan ütünk meg valakit, simán mellé megy és már mi kapjuk a sorozatot. Nehéz megszokni a külön gombbal előhívható belső nézetet, de csak így tudunk tüzelni a fegyverekkel, így kénytelenek vagyunk elsajátítani. Ami hasznos is, mert az 5. részig nem is változik számottevően az irányítás.
Illetve a játék második felében már elkezdtem érezni, hogy az egész játék csak boss harcok sorozata, egyik teremből megyünk a következőbe és mindegyikben találkozunk valakivel. Mivel a lopakodás, a katonák kikerülése, még igen fapados, így végül is érthető miért nem abból kaptunk többet, de így is nagyon érződik, hogy Kojima alárendeli a tiszta játékmenetet a saját elképzeléseivel szemben. (ez később a 4. részben érezhető még rettenetesen)
Mégis, ha képes vagy megnyílni a játék előtt, elfogadni mikor készült és úgy játszani vele, akkor téged is megnyerhet. Ha szerencsés vagy és már a megjelenéskor végigtoltad, akkor te már csak nevetsz a mai főellenségeken. Főleg, hogy itt mindegyiknek van saját története, képesek vagyunk azonosulni velük és megérteni, mi vezetett odáig, hogy szörnyetegként vagy szimpla gyilkoló gépként álljanak most velünk szembe.
A történet tökéletesen tükrözi Kojima hollywoodi rajongását. Soha meghalni nem akaró főellenség, teátrális és epikus küzdelmek, filmként megrendezett átvezetők. Az egész játék esszenciája annyira túl lép már most, a videojáték kerületén, hogy visszagondolva sem tudnám behatárolni és ”csak egy game” bélyeggel a polcra rakni. Holott itt még csak a felszínt nyalogatták, még csak halvány elképzelésünk sem volt, mi következik még.
Pedig volt még a tarsolyban bőven és a Playstation 2 beköszöntével végre a legkevesebb megkötéssel tudták prezentálni azt, a Metal Gear Solid 2 – Sons of Liberty személyében.
A grafika még mai szemmel nézve is ütős lett, Snake mozgáskultúrája egyre finomabb lesz és csak bővül. A játékteret még jobban kihasználhatjuk, elbújhatunk szekrényekben is. A polcokon pihenő italos üvegeket egyenként kilőhetjük, nem pusztán egy textúra az egész. A katonákat már nem pusztán leüthetjük, vagy elkábíthatjuk fegyverünkkel. Egyrészt ha rájuk fogjuk a pisztolyt extra felszereléseket, illetve gyűjthető tárgyakat kaphatunk tőlük. Ha lelövünk valakit, akkor külön kell kilőni az övükön található rádiót is, mert ha nem válaszol, mikor keresik, máris küldik az erősítést. Itt lehet igazán érezni, hogy ki van találva az egész rendszer és talán már az első résznél is megvoltak az ötletek, csak kevés volt hozzá a kis szürke masina.
A játékban végre játszani is fogunk, több a boss-ok közötti rész, sőt, külön részfeladatokból épül fel a játék, nem csak egy nagy küldetés van. A Codec előhívó gomb ismét ujjunkhoz fog nőni (érdekes, hogy annyira megszerettem az első rész rajzolt karaktereit, hogy azóta sem sikerült megszoknom az animált, 3D-s arcokat) és most is folyamatosan állkapcsunkat fogjuk keresgélni a csavarok miatt.
Amikből bőven van. Szerintem a második rész története a sorozat legnehezebbike. Nem feltétlen a megértésre gondolok -bár a vége felé résen kell ám lenni- hanem arra, hogy annyi információval, a múltra és jövőre ható fontos részlettel, kifejezéssel és névvel fogunk találkozni, hogy a Sons of Liberty az egész történetfolyam legfontosabb része. Itt ismerjük meg a Patriótákat, a Les Enfants Terribles projektet és egy un bloc épül nagyobbra és nagyobbra az egész univerzum.
A játék elején ismét Solid Snake-kel indulunk bevetésre, ahol egy tanker hajón kell utánanéznünk egy újabb metal Gear-nek. Immáron Otaconnal együtt harcolunk a gépszörnyetegek ellen, így már tőle fogunk információkat kapni. Hamarosan meg is érkezünk a hajó magjába, lefotózzuk az új MG-t, amikor megpillantunk egy régi ismerőst, Ocelot-ot, aki az események sodrása közben magáévá teszi az új gear-t és lelép.
Csapó, újabb kezdés, egy új helyszín, de ismerős jelenetek. Mint ha az első részt látnánk újrarendezve. Egy újabb bázisra hatolunk be, de kísérteties hasonlósággal, ugyanúgy búvármaszkkal liftezünk felfelé, ám lassan feltűnik, mint ha valaki már járkálna előttünk, sok a már leütött őr és elszedett felszerelés. Aztán lekerül a maszkunk és megpillantjuk a főszereplőnk ábrázatát, aki nem Solid Snake.
Itt kapcsolódunk be abba a hatalmas, ám annál tudatosabb átverésbe, melyet jól kifundáltak Kojimáék. Hosszú hónapokig láthattuk az első pálya demózását, ám arra senki nem számított, hogy a játék 80 %-ban egy teljesen új és kezdő katonával fogunk játszani. Ő Raiden, avagy Jack, akinek ez az első éles bevetése. Ő vele fogunk harcolni az újabb főellenség sereggel, és ő vele fogunk belebonyolódni a Snake család kálváriájába.
Miért volt erre szükség, miért kell hanyagolnunk Solid Snake irányítását? Kojima maga árulta el, hogy csak úgy tudta bemutatni Snake profizmusát, morálját, személyiségét, csak úgy tudta közelebb hozni a karaktert, hogy egy másik szereplő szemén keresztül mutatja meg nekünk. Nem tudom, hogyan csinálja, de működik. Sokáig ugyan nem kell hanyagolnunk Snake (vagy Pilskin, ugye) társaságát, de irányítani nem fogjuk többet, mégis látjuk mekkora különbség van Raiden és Snake között és valahogy sokkal jobban átlátjuk az egész történetet kvázi külső szemlélőként.
Szeretném elkerülni a spoilereket, hátha ezek után fogtok nekiülni, de a csavarok ismét jelen vannak, az utolsó órában egymás után kapunk vagy hármat-négyet, a régi ismerősök újabb tragédiákat élnek át, új ellenségeket gyűlölhetünk meg és a végén Raiden és az ő története legalább olyan közel kerül hozzánk, mint Solid-é az első rész végén.
Az első részben megismertük és megkedveltük Solid Snake-et. A másodikban egy új hőssel azonosulunk, de közben továbbgyűrűzik Snake története is és mint ahogy említettem már, az egész működik. Lehet, hogy ehhez kellenek a rendkívül túlnyújtott és hosszú, ám végig lekötni képes átvezetők, a történetmesélés, a codec beszélgetések, nem tudom, de Kojimáéknak összejött és elérik, hogy alig várjuk a következő részt.
Külön jegyezném meg kisebb érdekességként azokat a metaforákat és jeleket, melyekkel tele van tűzdelve a játék. A főszereplő Jack és barátnője neve Rose. Honnan is ismerős? Volt valami nagy hajós film… Vagy Raiden és Snake, mint King Kong és Godzilla. Először csak egy vicces codec beszélgetésen hallunk a két szörnyetegről, de ha kicsit tovább gondoljuk: Raiden, avagy King Kong a saját környezetéből kiszakítva, szerelmét követve harcol az ellenséggel. Snake és Godzilla folyamatosan küzd az emberiségért, habár azok folyamatosan ártanak neki és kihasználják.
Rose többször felemleget egy dátumot Jack-nek, aki persze nem emlékszik mi történt akkor, később viszont kiderül, hogy az első randevújuk napja ez. A valóságban ezen a napon Kojima és felesége randiztak először és Kojima valóban elfelejtette a jeles dátumot, így vezeklésként írta bele a játékba.
De ezek csupán a jéghegy csúcsa, talán ez az a játék, ami megteremtette az Easter Egg játékbeli fogalmát, tucatnyi apró utalás és tovább ételmezési lehetőség van a játékban ezzel is erősítve az első részben érzett videojáték béli határok ledöntögetését.
A boss harcok, mint már említettem, jobban szét vannak szórva –mondjuk, nincs is belőlük annyi- valahogy még sem lettek számomra annyira emlékezetesek, mint az első részben. Megjegyzem, az is nagy segítség, hogy már nem kell milliméterre kiszámolni egy-egy bevitt ütést vagy lövést. Ám ember legyen a talpán aki a végén, az elfogyni nem akaró Metal Gear-ekkel küzdve nem emlegeti fel Kojima felmenőit.
Összegezve tehát, a játékmenet kezd egyre jobban kiforrni, de azért egyre inkább hiányzik a hagyományos TPS nézet, érezni, hogy alakul ez, hogy hova tart. Az események egyre inkább beszippantanak minket és tudjuk hatalmas dolgok fognak még történni, alig várjuk az egész végkimenetelét. De a harmadik részben mégis egy új kort, egy új történetet és egy új hőst ismerünk meg. Ő legendás harcos, a későbbi nagy ellenség, Big Boss.
Folytatjuk.
Köszönet az Otherworld magazinnak az érdeklődés felkeltéséért, H. Péter barátomnak az első lépések alatti iránymutatásért és örök mankómnak, a Wikipédiának.
