.
.
...Házasság? Halálos lehet. Nick (Affleck) és Amy (Pike) az ötödik házassági évfordulójára készül. Boldogok, gazdagok, elégedettek ám az ünnep estéjén az ifjú feleségnek nyoma vész, és gyorsan kiderül, hogy a látszat csalt: a pár tele volt félelmetes, sötét titkokkal. Mindenki Nickre gyanakszik, és ő a hazugságaival meg ügyetlen elterelő hadműveleteivel egyre inkább magára tereli a figyelmet. Hiába bizonygatja makacsul, hogy nem tehet semmiről, már csupán az ikerhúga, Margo (Coon) bízik benne. De ha nem a férfi a tettes, akkor hova lett a felesége? És hogyan magyarázhatóak az egyre-másra előkerülő, egyre furcsább titkok? Azok, amelyek talán minden boldog családi élet mélyén ott lapulnak. Azok, amelyek olyan könnyen vezetnek el egy ember halálához...
.
Ritkán fordul elő mostanában velem (illetve velünk, mert párommal néztük meg), hogy a vége főcím alatt is a moziszékbe ragasztva ülök és nézek ki a fejemből. Utoljára ilyesmit nagyjából 2008-ban tapasztaltam, a "Benjammin Button különös élete" után...jé, de hát az is egy David Fincher film!
(Géza itt még mit sem sejtve unatkozik...)
.
A nagysikerű bestsellerből készült "Holtodiglan" alapkoncepciója akkora panelekből építkezik, amelyeknél már csak a pesti Havanna-lakótelep nagyobb. Ezek az alapvetések a kapcsolatokban és a házasságokban elhangzó generál kijelentések. Erre a mondhatni dögunalmas témára húzza fel Fincher a kiindulópontot. Rögtön az ötödik házassági évfordulón történt eltűnéssel indít, de közben naplóbejegyzésekkel kísért flashback-ekből ismerjük meg a pár múltját, a kezdeti nyálas cukiságból eljutva a már kétségtelenül kemény szituációkig. A lépten-nyomon előkerülő kirakósok lehengerlően lökik a nézőt egyszer Nick, majd a következő pillanatban Amy szimpátiája felé. Az eltűnés után fellépő nyomozás feszültsége ennek megfelelően egyre csak növekszik, új szereplők lépnek be, régebben fontosnak tűnő részletetek válnak érdektelenné, felsejlik már a kivégzés rémképe is. Olyan szinten tövig rágtam a körmeimet az első óra végén, hogy az első csavarnál már azt hittem hogy vége a filmnek! Ránéztem az órámra, még van hátra másfél óra. Tyű, na ami ezután következik, az garantáltan kilöki a kedves nézőt a komfortzónájából.
(Ettől a nézéstől még most is kiráz a hideg)
.
A játékidő további részében ugyanis a forgatókönyv egy szürreálisan bizarr lélektani posványba invitál, mely szinte már-már Lovecraft-i mélységű, annak haloványan tapasztalható gótikus vonásaival együtt. A közvetlen életveszély és a fenyegetettség szinte az ember mellé telepszik a vászonról, majd egy csúcsjelenetben ölt testet. Na itt letettem a kaját, annyira durva volt. És a röhej ezután az, hogy a film még egy fordulattal fog zárulni, ahol már egyenesen lidérces hangulat és betonkemény para áll elő. És még a végén sem fog elengedni minket, ennyit elmondhatok... A Nick és Amy között zajló dráma egyébként csak a belső és legfontosabb mag, erre alkot meg Fincher még egy réteget a külvilág ábrázolásával. Fogyasztói társadalom, média, nihilben élő vidékiek, birkamód terelhető tévénézők, hatóságok, mindenki megsemmisítő szőnyegbombázást kap a direktortól, úgy vélem helyénvaló kritikaként.
(Nick kétségbeesetten (?) kampányol felesége keresése mellett)
.
De mit sem érnénk itt kellően jó színészek nélkül, akik itt most nem jók, hanem egyenesen lenyűgözőek. Affleck egzaltált képe, idegbeteg viselkedése, hazudozásai elemi erővel jönnek át, élete legjobbját szállítva! És nem csak ő van ezzel egyedül, az eleddig számomra tök érdektelen Pike az utóbbi években látott legdurvább Femme Fatal-lá avanzsál, annak minden végletével együtt. Mindkét főszereplőt egyaránt nagyon fogjuk utálni és egyben sajnálni. Említést érdemel még Neil Patrick Harris is, aki végre bizonyítja hogy nem csak az "Így jártam anyátokkal" Barney Stinson-jaként tud majmoskodni, hanem egy hiteles pszichopatát is el tud játszani. A negyedik szereplő pedig a Nick tesóját adó Carrie Coon, aki pedig testvéréért tesz meg minden tőle telhetőt. A film szinkronnal tekinthető meg a mozikban, a hazai átfordítás példaértékű lett.
Nem állítok szerintem keveset azzal, hogy a "Holtodiglan" legalább aranyszobrot érdemel a következő díjosztó gálán, és legalább a rendezőit. Fincher "A Hetedik" után ismét hatalmasat újrázott, profizmusának minden nyoma érződik az elkészült alkotáson (na jó, itt nem esik), ami beszippant, rádtelepszik és soha többé nem enged el. Számomra egyébként személyes üzenetet is hordozott, ami a társra/házastársra vonatkozó osztatlan és folyamatos figyelemre utal. Hallgassuk meg a másikat, figyeljünk rá, partnerként éljünk egymás mellett és egymásnak. Azért, hogy soha ne jussunk el "odáig". 10/10.
.
Forrás: www.port.hu
