.
"Oh, Crap!"
.
-Mondja Nate hosszú idő után először és mi egyből érezzük: Jó helyen járunk!
Az hagyján,hogy az egyik kedvenc játéksorozatom (és egyben hősöm) újabb kalandja érkezik, de ráadásul az egyik legnagyobb nívójú fejlesztőgárdától, a Naughty Dogtól, akik úgy tűnik, képtelenek hibázni és az "ove the top" minsőéget képviselik minden szinten. (Szerintem még a reggeli fánkjuk és kávéjuk is überkirály lehet).
Úgyhogy mondhatjuk, hogy eléggé nagyon vártam az Uncharted 4-et. Olyannyira, hogy a negyedik rész előtt gyorsan kipörgettem ismét a trilógiát. De csak jobban felcsigázott. Hogyan folytatódik a történet? Valóban ez lesz Nate utolsó kalandja? Hogy fog kinézni? Milyen pályák lesznek? Milyen akciójelenetek lesznek benne? Na és a zenéje? De úgy az egész, tetszeni fog?
Nos. Tetszett. De még mennyire.:)
A SZTORI
Nathan "Nate" Drake felhagyott korábbi kincskereső hivatásával és nyugodt életét éli Elenával. Semmi veszélyes akció, semmi rizikós vállalkozás. De mind tudjuk -és már lassan Nate is sejti- hogy nem vérében van az izgalom, képtelen megnyugodni. Ám sosem adná fel jelenlegi életét feleségével, a legvégsőkig tiszteletben tartja megállapodásukat.
Amíg egy reggel fel nem bukkan Sam Drake, Nate halottnak hitt bátyja, aki segítségünket kéri. Scott Avery, a valaha élt egyik legnagyobb kalóz elrejtett kincsét kellene megtalálni, különben Sam kénytelen az életével fizetni az egyik legveszedelmesebb drogbárónak, Hector Alcazarnak, aki ezért a kincsért segített kiszabadítani Samet a börtönből. Nate nem hagyhatja cserben éppen csak visszatért testvérét, így újabb fejest ugrik az Olaszországon, Skócián és Madagaszkáron átívelő kalandba.
De persze nem csak hőseink fenik fogukat a kalózkincsre.
Ennyit és egy szóval se többet a történetről. Még ez a kis szinopszis is túl sok, mert ezt a történetet át kell élni. Minden gamernek, minden kalandfilm és -regény kedvelőnek. Természetesen nem egy Oscar-díjas forgatókönyvről beszélünk. A történet halad, A-ból B-be megyünk, mégiscsak egy kincskereső kalandjátékró beszélünk.
Amiért zseniális az írás, az a karakterek és azok viszonya egymással. A játék során érzelmeink összes húrját végig fogják pendíteni az írók. Fogunk izgulni, meghatódni, olykor dühösek leszünk, máskor együtt nevetünk a srácokkal. Elképesztő dinamika és ha mondhatom ezt, kémia van a szereplők között. Ugyan én már három rész óta ismerem őket, de ennyire mélyen, rétegelten még sosem sikerült bemutatni kedvenceinket. Nem tudom hányszor néztem már meg Nate és Elena videóját a "The Normal Life" fejezetből, de mindig csöndben, mosollyal a számon nézem végig, épp ugyanúgy, mint a legelső alkalommal. Annyira élő, annyira igazi.
Ebben mondjuk nagyon nagy része van a grafikának és a szinkronhangoknak, de erről kicsit később.
A történetet nem venném külön, mert gyakorlatilag egy ponyva, ám ha hozzá csatolhatom az írást, a párbeszédeket, a folyamatos odaszólásokat, melyek igazán élővé teszik a játékot, akkor egyszerűen nem adhatok mást rá, mint
10/10.
A JÁTÉK
Az alaprecept nem változott. TPS nézetből irányítjuk Nate-et, ugrándozunk, felfedezünk, lövöldözünk. Ám mindezek most, a negyedik részre mintha jobban lettek volna balanszolva. Mind a második és harmadik résznél is volt olyan rész, ahol már azt éreztem "too much". Ahol szinte már aréna harccá változott az egész játék, irreálisan sok ellenféllel. Itt is lesz, hogy anyázunk majd, de sokkal kevesebb dara lesz, mint eddig és azok is jobban elosztva.
Most sokkal több felfedezés, úgymond sétálás lesz a játékban, amikor nem lövöldözünk, hanem mászkálunk és nézelődünk. Ezek persze közel sem unalmas részek, hisz mindig lenyűgöző látvány tárul elénk és izgalmas lesz minden egyes sarkot felfedezni. Mint például: Temető és templom romok, elhagyatott város vagy trópusi szigetvilág. Vagy fél Madagaszkár. Oké, nem akkora azért, de az eddigi részekkel ellentétben bőven kitolták a csőjáték fogalmát. Ugyanúgy egy kiinduló és egy befejező pont van a pályán, de a közben több opcionális elágazás.
Vegyük példának a szigetvilágot. Motorcsónakkal (!) haladunk előre de amerre csak akarunk (!!). Ha sietünk egyből mehetünk az elhagyatott torony felé, ám ha akarunk körbe csónakázhatjuk az összes kisebb-nagyobb szigetet. Madagaszkáron ugyanezt képzeljétek el, csak egy terepjáróval és jónéány sáros úttal.
Ha valami, hát ez iszonyat jót tett a játéknak. Egyszerűen jó érzés elmerülni a pályákon, még akkor is, ha a nyitott világ csupán illúzió (szerencsére).
Ami még szintén jól sikerült újítás, az a csáklya használata, mely először nekem erőltetettnek tűnt, de később sajnáltam, hogy nem lehetett többször is használni. Ha meglátjuk valahol, rendszerint a magasban, a csáklya ikont, akkor nekirugaszkodhatunk és egy "tarzanos" kiáltással átlendülhetünk egy másik sziklára, épületre, vagy ha jó időben engedjük el a kötelet, akár az ellenség nyakába, instant leütve szegény zsoldost.
Ami még hasonló újdonság az a csúszás. Igen,a csúszás. Meglehetősen gyakran találunk saras lejtőket, domboldalakat, melyeken lecsúszva és közben valamelyest irányítva magunkat, tudunk lejutni és rendszerint az utolsó pillanatban elugrani egy szemközti sziklafalra.
Illetve lesz még egy "csáklya-tőrünk", vagy mi (bocs, hegymászásban nem vagyok pro), amit bizonyos falfelületkbe tudunk belemélyeszteni, így kreálva magunknak kapaszkodót. Szerencsére nem kell sokszor használnunk, ugyanis nekem meglehetősen szúrta a szememet ez a nettó nyúlás a Tomb Raider rebootból. Illett ide is, nem mondom, de ez már azért nagyon direkt volt.
Ha már ezt a negatívumot felhoztam, akkor lenne még egy, ami igazából nem is hiba, csak nekem kicsit önismétlő volt. A játék kétharmadánál eljutunk egy elhagyatott városba, mely fölött már átvette az irányítást a természet. Hol is láttunk ilyet. Oh, a The Last of Us-ban. Mely szintén a Naughty Dog alkotása. Értem, hogy a csapat istenkirály ebben a stílusban, de nekem néha úgy tűnt, mintha a másik játék egy-egy pályáján játszanék és nem Nate utolsó kalandján.
De ez kukacoskodás, hisz nem von le a játékmenet értékéből egy századot sem. Mert az valami elképsztő. A képernyőre tapadva nézzük, ahogy az átvezető videók görgetik tovább a cselekményt és rendezik át a szereplők viszonyait. Majd megkapva az irányítást már futunk is az első sziklafal felé, csimpaszkodunk fel, nézünk körül a barlangban, hátha találunk valami elrejtett kincset. majd meglátunk egy őrposztot tele ellenséggel.
Ekkor ráronthatunk mindenkire, de bölcsebb a magas aljnövényzetben maradni, kijelöni mindenkit, hogy később is lássuk ki merre kószál. Célszerű akit csak lehet lopakodva, hátulról elkapni. De nem kötelező még ez sem. Ha ügyesek vagyunk, el is kerülhetünk mindenféle konfrontációt. Jó ez a mechanikai újítás, nem egy Metal Gear, de én többször is hasznát vettem ennek az új lehetőségnek.
Szóval lövöldözünk, küzdünk tovább, majd vagy nyugodtan haladunk tovább, vagy amolyan "uncharted-osan" történik valami váratlan és töb emeletnyi zuhanás után keressük a következő checkpointot. Érezhetően ebből visszavettek az előző részekhez képest és szerintem ezt jól is tették. Hihetőbb így és még anno a Tomb Raidernél írtam, hogy bizony, a kevesebb néha több.
Amitől viszont ezek felül is zseniális a játékmenet, az az eddig felsorolt dolgoknak és a történetnek a tökéletes kohéziója. Ahogy már írtam korábban a szereplőink folyamatosan beszélgetnek. Vannak erre opcionális lehetőségek is, melyek mondjuk csak egy padra leülve jönnek elő, de ha a terepjáróval ugratunk egy nagyot, akkor Sully bizony be fog szólni.
Teljesen egybefolyik a történet, a motiváció a játékmenettel. Nem szakaszoknak érezzük a pályákat, köztük átvezetővel, hanem egy teljes történetnek az egészet.
Például mikor Madagaszkáron kalandozunk Sully egyszercsak megkérdi Sam-től, hogy mit csinált a börtönben. Sam elkezi mesélni, hogy miket olvasott, amikor mondjuk véletlen ugratunk a járgánnyal és mindenki felkiált. Pár pillanat múlva úgy folytatja Sam a beszámolót, hogy "Na, hol is tartottam?". Vagyis nem csupán megy tovább a szöveg script, hanem a karakter még aközben is reagál a valós eseményekre.
Másik, mikor Elena a segítségünkre siet és együtt megyünk célunk felé. Ám Elena haragszik nétre, aki meg szégyelli magát. veszekedtek, és bántották egymást. Ahogy haladunk előre a pályán időnként tovább halad a beszélgetés. Aztán megmászunk egy magaslatot és ismét visszatérnek a témához. Szépen, lassan nyílnak meg és békülnek ki az egész pálya során. Soha életemben nem láttam még ilyet játékban. Elképesztő.
De ha valami még az, akkor az!
10/10
A GRAFIKA
Nem viccelek, végig a játék során, minden egyes pályával tudtak emelni a szinten. Az hagyján, hogy már az elején nem hiszel a szemednek. De ez lesz még jobb is. Igen, lesz még szebb Skócia után, de még a szigetvilág után is.
A technikai zsenialitás az, hogy a videók és a tényleges játékmenet ugyanazt a motort használják, viszont míg a videók alatt az arcokra összpontosul az erőforrás, mikor megfordul a kamera és kezünkbe kapjuk az irányítást, egy reccenés nélkül a környezetre és a pálya többi elemére vezérlődik át minden. Így töltőképernyők nélkül fogjuk végigjátszani az egész játékot.
Nem tudok annyi fellengzős jelzőt ideírni, úgyhogy inkább példákat sorolnék a játék szépségéhez és részletgazdagságához. Illetve ajánlanám csekkolni a képeket, melyek saját mentések.
Bármely szobába is megyünk be, minden egyedien lesz berendezve, tele mindenféle, száz és száz kisebb-nagyobb használati tárggyal, bútorral, dobozzal, növénnyel, vagy később akár csontvázzal. Ettől a részletgazdagságtól lesz élő az egész.
Nate-el ha célzunk és pont egy reflektorral nézünk szembe, látszik, ahogy Nate fülén átszűrődik a fény (van is erről egy kép). A bevilágitások nemcsak simán szépek, de változnak is, ahogy az időjárás vagy a napszak. Nem valós időben persze, de egy barlanva leereszkedve még tűző napsütésnek intünk búcsút, kilépve viszont már tornyosulnak az viharfelhők. Nem nagy dolog, de pontosan ezeken a részleteken múlik minden.
Ahogy szakaszosan jelenik meg a kép Nate naplójában, mikor lerajzolja. Ahogy mindennel interakcióba lép futás közben, legyen az tócsa, bokor, vagy simán a havas föld. Vagy mikor opcionálisan vehetünk egy almát és csak úgy mellékesen, de valós időben Nate megeszi azt. Elképesztő mennyi részletre figyeltek oda, mennyi apróságot dolgoztak ki a fejlesztők.
Technikailag az 1080p felbontást simán hozza a játék, a 60 fps viszont nem jött össze. Ennek köszönhetően viszont a stabil 30 csak egy, vagy két helyen esett lejjebb, illetve olyan szintű élsimitás és effektorgia van a játékban, hogy nekem fel se tűnt az "alultejesített" frame szám. Ezek után egyszerűen nem fogadom el semelyik stúdiótól a mentegetőzést és mellébeszélést. Ez az új etalon, az új alap és a követendő példa.
Nincs hova tovább, órákat tudnék ömlengeni, de a tény az tény: Jelenleg ez a legszebb játék a piacon.
10/10
A HANG
Ide be kéne illesztenem az előző fejezet végszavát és meg is lennék. :) Najó, szóval a játékzene mesteri. Henry Jackman komponálta és egy filmben megállná a helyét. Ahol kell dallamos és lassú, ahol kell pörög. Kapott az egész album egy kalózós hangulatot és még a főcímdalt is átdolgozták kicsit, mely így is nagyszerűen hangulatos lett.
Akárcsak a környezeti zajok, a fegyverek hangjai, a járművek. Minden különböző felületnek más-más hangja van, mikor rálépünk, a felerősődő szélnek is halljuk a hangját, de nyakunkat összehúzva fogunk menekülni, mikor meghalljuk a gyilkos shotgun el össze nem téveszthető hangját. Ajánlott egy pöpec hangrendszer, vagy egy frankó 5/7.1-es füles a tökéletes élényhez.
Ami viszont durván odaver, az a szinkron. Nem tértem ki külön rá a grafikánál, de minden fontosabb karakter mozgását és beszédét a legújabb motion capture technikával rögzítették. Ráadásul igazi nagyágyúk közreműködésével, hisz a negyedszerre visszatérő Nolan North és Emily Rose mellé most Troy Baker csatlakozott a stábhoz és valami zseniálisat alkottak. Minden egyes érzelem kihallható beszédükből. Dumálnak is megállás nélkül. Viccelődnek, szivatják egymást, de olykor egy asztal mellé moralizálnak. Az egész szinkron él. Emiatt érződik olyan közelinek, szinte megfoghatónak az egész. A már említett este Elenával és Drake-el. Ahogy beszélnek egymással. Amikor Sam es Drake újra találkoznak. Sully minden sora. :)
10/10
ÖSSZEGZÉS
Az Uncharted 4-ig nem tudtam mi az a generáció váltás. Persze, volt nekünk Infamous Second Son-unk, Order 1886, vagy Phantom Pain. Gyönyörűek, jól hangzanak, jó a történet, de hogy valami annyira egyben legyen, annyira minden részlet a helyére legyen illesztve, annyira élő legyen, mint az A Thief's End, arra még nem láttam példát. Minden tökéletes. A grafika, a szinkron, a szereplők és az egész történet íve. Persze, lehetett volna epikusabb a végső harc, vagy még csavarosabb a történet, de az egész nem erről szól.
Ez Nathan Drake utolsó kalandja. Ez a Naughty Dog búcsúdala az Uncharted sorozathoz. Ez a Playstation 4 technikai referencialemeze. Ez a világ egyik legjobb játéka.
10/10
